Hiijnye, még a cím visszaolvasása sem megy egy laza fintorba fordulás nélkül. Merthogy valljuk be, a szám és a családi állapot egymás mellett elég dágványul néznek ki, valamint elmondanám, hogy érzetre sem kellemes. A közhelyektől, csak úgy száguldozik a verejték egészen az államig, a szánakozó bíztatásoktól, amikor megsimogatják az arcomat és azt mondják, hogy ne adjam fel az álmaimat, meg majd nekem is BIZTOS ÖSSZEJÖN, na ettől meg aztán torpedózik a vegetatív idegrendszerem, már ami megmaradt a 2000-es évek eleji „Buffalo-csukás, világító rudas party-időszakból”. Nem kell részleteznem, gondolom, annyira büszke sem vagyok rá, de kár lenne szánakozni, azon ami MÁR nincs. Az elkeserítőbb, ami MÉG nincs.. Azon sokkal inkább aktüell lenne rágódni, de ez meg azért nem annyira hasznos, mert akkor csak a hiányra fókuszálnék és nem látnám mindazt a jót, ami a JELEN-ben viszont körülvesz.

Pont ezért szokott sikerülni a sirámaimon való felülemelkedés, különben nagy valószínűséggel, puffadt tetememet kidobta volna már a Duna, vagy már össze kellett volna vakarászni atomjaimat az aszfaltról, ami annak előtte lerepült a Turul madár hátáról önszántából. Persze gondolati szinten, vasár-és ünnepnapokon felmerült már, hogy milyen jó is lenne nyomni egy RESET gombot, aztán, ha hihetek a buddhista szemléletnek, amire felesküdtem, akkor egy új kaszniba vándorol a lelkem és rápróbálhatok erre az ÉLET- témára, újult erővel. Persze a buddhizmus szerint nem bánnak épp kesztyűs kézzel a Karmai urai az öngyilkosokkal, szóval elvetettem az ötletet. Inkább azt választottam, hogy túlélek és megkeresem a miérteket. Ha a felszínt nézzük, és a látványelemeket porolgatjuk, akkor többek és magam számára se világos, hogy is nem húzták még fel az örök hűség jelképét pont az én ujjamra.

A címben megjelölt számhoz, sem a pacekomnak, sem a karosszériámnak köze nincsen, a felfogásomnak, és ahogy a mindennapjaimat élem annak meg még úgysem. Plusz elég jól forog a kezembe a fakanál, óriási igényem van a valakiről való gondoskodásra és végtelenségig tudnám folytatni az öntömjénezést, de az már bőven meghaladná a javallott karakterkeretet, meg még azt hinné a Kedves Olvasóm, hogy a végletekig be vagyok szarva magamtól, holott meg tökre nem. Mert amúgy az önbizalmam bizonytalan időre eltávozott, mivel egy csepp bánatháj rakódott rám azért az elmúlt, -gyors fejszámolás szerint- hat csalódásokkal tűzdelt évben. Viszont már padlógázzal dolgozok rajta, hogy a kondibérletemmel, három réteg ruhában leizzadjam magamról szívfájdalmaim külsérelmi nyomait. Nyilván 35 felett kínkeserves vállalkozás ez és már nem megy egy hónap alatt, de azért nem hinném, hogy a kizáró ok ez lenne a fátyol alól, hiszen több, nálam jóval teltkarcsúbb hölgyemény kezén is ott vakít legalább az ígéret, a diamond.  Az én gyűrűsujjam meg olyan üres, mint egy csernobili nudista-strand. Hát persze, hogy nem ezen múlik, hisz ez csak a felszín, a valóság, és ami alatta húzódik, az gondosan rejtegetett, porosodó emlékládákban nyugszik csak épp nem békében, amiről nem annyira szeretünk tudomást venni, egyeseknél ez annyira jól sikerül, hogy az agy jótékonysági est keretében semmisíti meg ezeket az emlékeket ÖN-védelmi célzattal.

Persze bárhonnan nézzük, elég rossz hír ez a kórisme, egy olyan valaki számára, akinek már kb. 10 évesen komoly paksamétája volt tele ruhaelképzelésekkel, ülésrenddel, esküvő menü-tervvel, bár a meghívón a férj nevét azért mindig ceruzával írtam elővigyázatosságból.  Volt egy pár házastársi-eskü piszkozat is, amit előszeretettel próbálgattam függönnyel a fejemen a tükör előtt. Régi szép idők, amikor még hittem s bízva bíztam, annyira egyértelmű volt, hogy egy olyan extravagáns és egyedi tervezése a teremtéstörténetnek, mint én, nem maradhat pártában. És még annyi év állt előttem, ami magában hordozta a lehetőséget. De valahogy az istennek se jött a házam tájára olyan, akinek párás tekintettel elrebegtem volna a holtomiglan-holtodiglant. Aztán tapasztalataim hatására elkezdtem megváltoztatni a véleményemet, ahogy robogtam az élet vonatán. Látva a sok korai házasságot, elhízást, sárdobálós válást és a felszolgálóságom virága alatt megélt, mindenheti „vasárnapikiscsaládos” idegtépő ebédeket, úgy éreztem, hogy nekem még sok mindent látnom kell a világból, még jó pár rossz döntést meg kell hoznom, mintsem középszerűségtől és neogranormontól szagló kisvárosi, cukin unalmas életem legyen. Valamiért úgy éreztem több jár nekem az élet tárlatvezetéséből, mint az előcsarnok.

Nekem kellett a sűrűje is és azt mondtam, ha egyszer mégis megtalál az a Férfi, aki büszkén feszítene az ünneplőszmokingjában azon a napon, mikor leteszi mellettem, papírforma szerint holta napjáig a voksát, akkor én is nyugodt szívvel firkanthatom oda a szignómat az ő neve mellé, mert már nem fogom úgy érezni, hogy lemaradtam valamiről. És bizton állíthatom, hogy a magamnak tett ez irányú fogadalmamat maradéktalanul be is tartottam. Most ott tartok, hogy még el kéne utazni pár helyre, ami kimaradt és eddig megélhetési skót okokból nem tettem meg, de ezeket meg már jó lenne a fent citált Férfivel is megélni. Szóval most igazán eladósorban érzem magam és abban a korban, amikor még nem kínos egy kicsit merészebb fehér ruhában átadni a Férfinak, az örökös letelepedési engedélyt az ágy bal oldalára, vagy, mivel nem vagyok egy rigolyás sárkány, lehet a jobb is.

És, hogy miért olyan fontos ez az intézmény számomra, ami ebben a világba helyenként szósöl-média divattá, szükséges rosszá, vagy neadjisten „feleslegespapírfecnivé” degradálódott? Mert valamiért az ehhez kapcsolódó felfogásom megrekedt a régi korok világában, amikor a házasságnak bizony súlya és értéke volt. Plusz az én „mindig naaagy és okos” Barátnőm fogalmazta meg oly találón, hogy amíg egy Férfi nem kéri meg a kezem, addig ott van Damoklész pengeéle a skalpom felett, hogy tudat alatt még keres, nem én vagyok a végállomás. És mennyire igaza van. Lehet velem vitázni, vagy belém állni, de én ezt akkor is így érzem, kiegészítve egy kis saját gondolattal, miszerint pasim, ágybetétem, karbantartóm ezer lehet, de Férjem csakis egy. Ez egy olyan cím és megtiszteltetés, amit én csak egyszer akarok odaadni. Ez a megkülönböztető jelzés az elődök között, és biztosítja afelől, hogy nem lesz olyan, aki őt követi. A rang, ami kiemeli a sorból és ezért pedig én is mindent megteszek, hogy valóban különlegesnek és szerencsésnek érezze magát, hogy ezt a Cordon Bleau-t birtokolhatja és ez fordítva is igaz. Olyan büszkén viselném magamon a Feleség jelzőt, mert az számomra oly nagy megtiszteltetés, hogy bemutatkozhatok, mint az Ő „né-je”. Mert én vagyok az, akit érdemesnek tartott arra, hogy megossza velem az életét, az ágyát, a számláit, a hűtőjét, ügyét-baját, örömét-boldogságát, ősz hajszálai számát. Én nem ismerek még mindig ennél nagyobb értéket. Aztán szerintem itt jön az a baszott nagy kopp, hogy ezzel manapság nem annyira vannak így.

Nem akarok előrángatni most semmilyen tanulmányt a mai világ női és férfi szerepeinek elkorcsosodásáról, gyávaságáról elfelszínesedéséről, egymás gyors lecseréléséről anélkül, hogy megpróbálnánk kijavítani inkább a hibát. A megfutamodásról, az elkényelmesedésről, az okostelefonok pusztító hatásáról egy kapcsolatban (is). De ezek jelen állás szerint mind-mind nehezítik ezt az etapot, a rengeteg feldolgozatlan gyermekkori sérülésről, kezeletlen, korai kötődési zavarokról megmáraztán említést se merek tenni. Bár hála égnek egyre többen kezdik felismerni annak a fontosságát, hogy a számukra megfelelő terápián megismerjék önmagukat, megértsék saját viselkedésüket, a miérteket, amik az elakadásaikért felelősek, nem szégyellnek taknyon-nyálon csúszva, mélyre rejtett fájdalmaikat újraélve feldolgozni. Az egyedüli bibi ezzel csak az, hogy ezek az emberek zömében a nők, úgy, ahogy jómagam is. A férfiak is kezdenek lassan-lassan, valamilyen hatás alatt nyiladozni ezirányba, de még sajnos elég kevés a számuk. Pedig rengeteg férfi képtelen lesz kötődni addig, míg nem veszi a bátorságot és néz szembe gyerekkori sérelmeivel, nem lesz hajlandó megbocsájtani, a rossz minták miatt a házasságot, a gyerekvállalást élből elutasítja, de még egy meghitt, igazi érzelmekre alapuló kapcsolatban sem lehet maradéktanul része. Mert egyszer valahol az agya meggyőzte őt, hogy semmi szükség erre. Leél hazugságban egy életet, senki nem lesz neki elég jó, folyton csak keresni-kutatni fog valami után, amit nem tud megnevezni, hiszen a felszínt kapargatva nem is fogja megmutatni magát az a vignetta, amire rá van ez írva. Inkább marad helyette a földi jólét hajhászása, a lelketlen pornóval.

Persze ahányan vagyunk, annyi történetet hordozunk, nincs két egyforma, nincs egy kaptafára készült gyógyír minden lélek számára, a manapság eszméletlenül trendi, ilyen-olyan könyvekből plagizált „ MINDENHEZ IS ÉRTŐ GURUK” akik pedig azt mondják, hogy mindenkinek tudnak segíteni, azoktól meg olyan messzire kell menekülni, mint egy hat napig napon érlelt szaros felmosórongytól, mert ott bizony nagy bajok vannak. Nekem is megvan a saját módszerem, ami pont a megfelelő időben talált rám, és amelynek segítségével lassan kikristályosodnak előttem a kötődési zavaraim, az apámmal való kapcsolatom mintája, amit egész életemben gyönyörűen vittem tovább és ismételgettem szakadatlanul. Na, ez az igazi válasz saját magam számára, mikor azon merengek, hogy nem vagyok elég jó senkinek, ahhoz, hogy büszkén fél térdre boruljon, a kezemet óhajtván. És bár, ahogy szólottam vala, nincs két egyforma sors, de rengeteg hozzám hasonló, igenis értékes nő él még a világon, akik néha álomba sírja magát, ahol senki sem látja, azt latolgatván mi lehet a baj velük, amiért nem képesek elköteleződni, vagy miért nem vállalják fel őket, amikor megvan bennük minden, ami csak kellhet. Olvassák az önsegítő, szívbemarkoló cikkeket, ami szintén csak a külső bugyrokban kenegeti rókazsírral a toldozott-foldozott lelküket, csak éppen arról nem szól a fáma, hogy is kellene csinálni, ehelyett kapják a „találd meg a belső békéd”, „szeresd magad”, meg „légy egységben önmagaddal” című óriás horderejűnek tűnő mondatokat, amik azok is lennének, ha némi „mit-hogy”függeléket, meg garancialevelet is csatolnának az okoskodás mellé. Én nem állítom azt, hogy mindent tudok a témáról, talán sosem leszek elégedett a megszerzett tudással, de úgy érzem, ha a saját példámat bemutatom, akkor megjöhet a felismerés azon hasonszőrűeknek, akiknél még mindig csak ismétlődnek bizonyos élethelyzetek, párkapcsolatok, bántalmazó férfiak, vagy nők megjelenése. Ha pedig csak egy embernek segítek vele már megérte koptatni az ujjaim hegyét. Folyt. köv…