Anyukám meséi szerint, már pici kislányként is arra törekedtem, hogy körülöttem mindenki jól legyen, mosolyogjon. Olyan ez, mint amikor valaki már kicsinek is rajzolt, aztán művész lett, csak én az empátiámat és a más emberekre való ráhangolódást fejlesztettem és fejlesztem a mai napig. Természetesen hatalmas varga betűket leírva, sokszor elátkozva ezen tulajdonságomat, és kizárva időről időre, mert úgy biztos könnyebb lenne az élet – elgondolással. Több, mint 10 éve már, hogy belenyugodtam, bár a valódi elfogadás csak később született meg, hogy igen, tényleg ez az én utam.

Nagyon hamar felfedeztem a fent említett tulajdonságom egyik legjobb és egyben legrosszabb velejáróját, miszerint a megérzéseim elég pontosak és döbbenetesen működnek. Ebből aztán rengeteg küzdést és feladatot kreálva önmagamnak. Sokszor voltam vicc tárgya, még a saját szememben is, és még ennél is többször igyekeztem mindezt elfojtani és bezárni valahova nagyon mélyre, hogy racionálisan és hideg fejjel közelíthessek meg egy egy szituációt. Utólag azt kell mondanom, minden ilyen próbálkozásom csúfos kudarcba fulladt.

De kanyarodjunk vissza az elejére: ahogy a legtöbben, akik így is érzékelnek, én is játszottam ezzel, próbálgattam, teszteltem és mindig megdöbbentett az eredmény. Egy idő után már nem bezárni akartam, hanem megérteni, fejleszteni, megtanulni együtt élni vele, ha már adatott. Nem nehéz elképzelni, hogy mennyire nehéz mindezt beilleszteni a hétköznapi életbe, abba aminek a jó része megfelelésről, güriről és a pénz hajhászásáról szól. Jövök én, aki azt mondja, nem érzem, így nem csinálom 🙂 Őszintén mondom, sokszor hibáztam, és a jelenben is megteszem, de már nem akarok másképp működni. Az agyalás számomra nem hoz jó megoldásokat, sablon ide vagy oda, akkor tudom, hogy jó az irány, ha belül megnyugszom, és ez még akkor is igaz, ha az eredmény nem az lesz, amit reméltem, hiszen a másik ember döntését nem befolyásolhatom.

Szerencsére elég hamar találkoztam a meditációval, ami nekem rengeteget ad, tanít, lenyugtat, kikapcsol és ad egy egyensúlyt a folyton türelmetlenül haladni, fejlődni akaró egomnak. Ó igen, a türelmetlenség, hogy mennyi munkám volt, van vele…

Talán a folytonos keresésnek, talán a nem létező véletleneknek köszönhetően megismerkedtem több önismereti módszerrel /kineziológia, reiki, Bach-virág terápia, integrál szemléletű családállítás – ezeket sajátítottam el végül/  – és úgy érzem megérkeztem az én világomba.

Az elmúlt 10 év során sokat tanultam, olvastam, fejlődtem. Minden módszert, amit végül elsajátítottam kliensként ismertem meg először, és csak abba fektettem időt, energiát, ami számomra hatásosnak bizonyult. Ez kizárólag annyit jelent, hogy az általam alkalmazott módszereket mindkét oldalról ismerem, és elismerem. A mostani divattal ellentétben úgy gondolom az önismeret komoly munka, nincs instant önismeret vagy ha igen, az olyan is. Hiszek a hétköznapi csodákban, de nem hiszek varázslatot ígérőkben. Tudom, hogy van valami nálunk nagyobb, hogy a gondolatokkal teremtünk, de azt is vallom, hogy ehhez sok belső munka kell, és sokszor külső segítség.

Ma is fejlődök, tanulok, vannak saját feladataim, bánataim, örömeim. Imádom a magyar nyelvet, szépségeit, mélységeit, szeretek vele játszani. Szarkasztikus a humorom, ez pont jól jön az öniróniához 🙂 szeretek a barátaimmal és szeretteimmel minőségi időt tölteni és beszélgetni. Imádok alkotni, a művészgyanta egy olyan szerelem, amihez foghatóval még nem találkoztam, de ez egy másik téma. Szeretem látni az emberekben a legjobb oldalukat, akkor is, ha ez sokszor okoz csalódást. Van egy kedvenc mondásom: Ha csak egy pillanatra is láthatnád magad a szeretteid szemével, a problémáid zöme azonnal megszűnne. Ha valaki feltalálja ezt a bogyót szóljon, én is kérek belőle 🙂

Addig is igyekszem megmutatni, hogy hogy juss el oda, hogy a tükörből visszanéző embert szeresd, elfogad, és megbecsüld.